Padovai Szent Antal élete

Padovai Szt. Antal, a nagy csodatevő és a szegények támaszaként él a köztudatban. A népszerű testvért már halála idején is az Il Santo, azaz A szent névvel illették, így siratta el 1231-ben Padova és egész felső Itália népe s népszerűsége azóta is csak növekedett, világszerte. XIII. Leó pápa a világ szentjének nevezte Padovai Szent Antalt.

Szt. Antal Lisszabonban született, 1195-ben. Az előkelő lovag és a jámbor asszony gyermeke eredetileg a Ferdinánd nevet nyerte a szent keresztségben. A koraérett, éles eszű és erős akaratú fiú tízévesen a helyi káptalani iskolába került. Már serdülő korában is képes volt uralni indulatait, diadalmaskodni szenvedélyein. Alig 15 évesen, 1210-ben lépett a lisszaboni ágostonrendi kanonokok közé.

Szülei korán elhaltak s a rokonság nem jó szemmel nézte a tudományra szomjas szerzetes magatartását, ugyanakkor Antalt is zavarta a sok vendégjárás, ezért a szigorúbb kolostori fegyelemmel és tágasabb ismeretszerzési lehetőségekkel bíró Koimbrába küldték. Itt nyolc évet töltött s valószínűleg itt szentelték áldozópappá.
Mikor 1220-ban Marokkóból Koimbrába hozták át Assziszi Szt. Ferenc első misszionárius és vértanú fiainak, Berardusnak és társának a földi maradványait olyan nagy hatással volt rá, hogy a 25 éves kanonok lelkében megfogant a gondolat, hogy miért ne lehetne ő is hithirdető, miért ne áldozná fel magát ő is a hitért? Ekkoriban gazdag kolostorukba többször is bekopogtattak már Ferenc testvér szegény fiai alamizsnáért. Úgy érezte, Isten arra hívja, hogy segítse ő is a szegényeket. Minden lebeszélés ellenére, még azon a nyáron a koimbrai ferences kolostor novíciusa lett, igaz, előljárói engedéllyel.

Ekkor, a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról nevezte el magát Antonio, azaz Antalnak. Ezzel családjától is el akart szakadni, s lemondott minden tudományos ambíciójáról, sőt, eltitkolta ismereteit, mely a múlthoz köthette volna. Minden vágya az volt, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek. S ez Antalnak sikerült is, 1220 decemberében fogadalmat tehetett s egy kísérővel hajóra szállhatott. Tavasszal haza akart térni, de a vihar a hajóját Szicília partjára vetette.

Antal Szicíliában tudta meg, hogy a rendalapító 1221. pünkösdjére egyetemes káptalant hívott össze Assziszibe. A gondolat, hogy szemtől-szembe megláthatja a rendi atyját, az evangéliumi szegénység nagy apostolát, útnak indította.
Antal félig betegen, legyengülten, húsvét után mégis elindult. Részt is vett az un. gyékényes káptalanon, ahol szerényen a háttérbe húzódott és szilárdan eltökélte, hogy nem kér semmit, de nem is utasít vissza semmit.

Külleme és alázatossága miatt valamelyik utolsó szerzetesnek nézték. A rendfőnök aligha vehette észre az ötezer részvevő között, s más sem törődött a szegény portugál testvérrel. Végül a romagnai tartományfőnök, Gracianus könyörült meg rajta, aki a Forli melletti  Montepaulo-remeteségbe helyezte. Itt Antal folytatta szerény, visszafogott életét. Mikor azonban Forliban a domokosrendieknél nagy összejövetelt tartottak és senki nem vállalkozott arra, hogy beszédet mondjon, a ferences főnők Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljen. A látszólag tudatlan Antal testvér rögtönzött szentbeszéde az egész hallgatóságot ámulatba ejtette.

Tartományfőnöke erre az egész Felsőolaszországot magába foglaló romagnai rendtartomány szónokává nevezte ki. Szent Ferenc pedig örömmel kiterjesztette ezt a megbízást egész Itáliára. Ezzel kezdetét vette Antal testvér kilenc évig tartó nyilvános működése. Mint egyházi szónok és gyóntató, prédikációiban figyelembe véve az egyházreformok követelményeit is, kiállt az eretnekség ellen, főleg Forli, Faenza, Rimini és Bologna városokban, s vállalta a közvetítő szerepét a városok ellentétes táborai között, valamint síkra szállt az adósok érdekében. 1222. vége felé aztán Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé, teológiai tanárnak.

Antal testvér volt az első ferences, aki ilyen állást töltött be. Mégpedig kimondottan Szt. Ferenc megbízásából tanított teológiát, a bolognai ferences rendieknek.
Aztán Délfranciaországban tanított, pontosabban Montpellier, Toulouse, Puy és Limoges városokban. Itt prédikált és jelentős rendi állásokat töltött be.
Az 1227. évi pünkösdi káptalan a romagnai rendtartomány főnökévé tette meg a 32 éves Antalt. Ettől kezdve választotta Padovát apostolkodása központjául.
1230-ban Antal részt vett a rendi káptalanon. Ekkor vitték át a rendalapító holttestét az assziszi bazilikába, és a káptalani tagok között ekkor merültek fel először nagyobb nézeteltérések a szegénység értelmezésében. A pápához fordultak döntésért, s a Rómába utazó küldöttségnek Antal is tagja volt, aki a rendalapító szigorúbb fölfogását képviselte.

Antal négy hónapig tartózkodott Rómában. Ez idő alatt IX. Gergely pápa is megismerte kivételes szónoki képességét és kiváló szentírási tudásáért a szövetség szekrényének nevezte. Még ugyanebben az évben felmentették tartományfőnöki állásából, és Antal pápai áldással siethetett vissza Padovába, ahol haláláig folytatta az apostolkodást.

Antal működése utolsó szakaszában harmincezer ember is megjelent egy-egy padovai beszédén. A hallgatóság soraiban kiváló főpapok, kereskedők is voltak, akik a beszéd idejére bezárták a boltjukat, csakhogy meghallgathassák Antal szavait, de voltak köztük álruhába öltözött banditák, bűnözők és szerencsétlenek, de leginkább a környék népe, akik már a hajnali órákban, fáklyafényben özönlöttek a városba, hogy helyhez juthassanak.

A népszerű Antal testvér mindenkit szeretett és mindenkin segíteni akart. A gazdagok iránt is részvéttel volt, mert szerinte a gazdagság "tövis, amely szúr s a tulajdonos vérét szívja".

De Antal szívéhez a gyengék, az elnyomottak, az uzsorások áldozatai, a szegények álltak a legközelebb. Még a veronai zsarnok, Ezzelino palotájába is elment, egy igazságtalanul fogva tartott érdekében, s bár nem járt sikerrel, a nép csodálta, hogy ezt meg merte tenni.

Antal a komoly szociális törvények meghozatalában látta a nehéz társadalmi rend megoldását. Még halála előtt három hónappal is elért Pádovában egy szociális törvényt, melynek értelmében a nyomorúságos fizetésképtelen adós és családja már nem kerülhettek börtönbe akármilyen apróság miatt.
Paduai Szent Antal halálával kapcsolatban részletes leírások maradtak ránk. Ezekből egyértelműen kitűnik, hogy a túlfeszített munka megviselte amúgy is gyenge szervezetét.

1231-ben, nyár elején Tiso gróf meghívta Antalt Camposanpietro-i nyaralójába, ahol visszavonultan üdölhetett. Itt a kertben állt egy diófa, s Antal testvér úgy érezte, hogy szívbajából eredő légzési zavarain sokat segít, ha a hatalmas fa hatágú koronájában pihen. Ennek érdekében Tiso gróf kis lugast épttetett számára a fa koronájába, s ott fenn, közelebb az éghez és az énekesmadarakhoz, Antal testvér állapota valóban javult valamelyest. Már a hazatérésre gondolt.

Június 13-án, pihenése után a szomszédos ferences kolostorba tért ebédelni, de ebéd közben rosszul lett, összeesett s ágyba kényszerült. Érezte, hogy közeleg a vég, de még szerette volna viszontlátni Padovát. Más szállítóeszköz híján, egy rozoga taligán kényszerültek eltolni őt Padua felé. Sajnos, a város kapuja előtt annyira rosszul lett, hogy kénytelenek voltak megállni és elfogadni Szent Klára apácái vendégszeretetét, az Arcella kolostorban.  Antal testvér itt vette fel az utolsó kenet szentségét, majd egy Mária-himnusz éneklésébe fogott, s egyszercsak magasra vetve a tekintetét, ünnepélyesen szólt: "Látom az én Uramat", ebben az elragadtatott, zsoltárzengő állapotban adta vissza lelkét a Teremtőnek, élete 36. évében.
A legenda szerint Padovai Szent Antalnak már azelőtt is megjelent a kis Jézus és nagy szeretettel megölelte.

1231-ben bekövetkezett halála után, Paduai Szent Antal földi maradványait Padua külvárosában, a Maria Mater Domini templomban helyezték örök nyugalomra, egy kőkoporsóban. Akkoriban ez a templom a ferencrendi szerzetesek rendházához tartozott, majd Szt. Antal halála után a kolduló rend hatalmas építménye részévé vált.
Csakhogy a temetés egyáltalán nem volt csendes esemény. Antal testvér holtteste birtoklásáért majdnem polgárháború tört ki. Végül június 17-én, egy keddi napon temették el, ünnepélyes keretek között. Azóta a keddi nap Paduai Szent Antal tiszteletének a napja.

Gergely pápa már a halálát követő év májusában a szentek közé iktatta Antalt. A hagyomány szerint aznap Lisszabonban valamennyi harang megszólalt, anélkül, hogy bárki meghúzta volna azokat.

1263-ban  Antal testvér földi maradványait abban a hatalmas bazilikában helyezték el, melyet az ő tiszteletére emelt Padova városa. Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura is, akinek parancsára fölnyitották a koporsót. Ekkor látták, hogy bár a test egészen elporladt, a szent nyelve épségben maradt.