Velence történelme

Velence történelme kezdetei az időszámításunk előtti első ezredfordulóra tehető, mikor az Alpok-hegység, az Adria-tenger és a Pó folyó közti síkságon az etruszkokkal rokon nép, az euganeiek közé letelepedtek az Alpokból érkező illír származású venétek. Homérosz is említi a venétek földjét, ahol "a lovak és öszvérek vadon tenyésznek".

A venétek kereskedő nép, mely önként vállalta Róma fennhatóságát, hisz minden érdeke megvolt, hogy részt vehessen a Földközi-tengeri hajózásban.
Venetia a római korban Gallia Transpadanaként élt tovább, melynek fővárosa Patavium, a mai Padova volt. A Római Birodalom bukása után ez lett Itália leggazdagabb városa, melynek tengeri kikötője Chioggia és a Lido szigetén levő Medaucus volt.

Az írásos feljegyzések szerint a rómaiak a megbízható, becsületes kereskedők mintaképének tartották a venéteket, asszonyaik erkölcsét pedig magasztalták.
A népvándorlás idején a venétek szenvedték át legelőbb a történelem viharait. Elsőként Attila dúlta fel a helyet a lovas hadaival, 452-ben pedig földig rombolta Aquileiát. A közhit ekkortól számítja Velence keletkezését.

A történészek szerint azonban nem épp így volt, mert Aqueileia lakosai közül, aki tudott, a közeli Grado laguna-szigetre menekült. Pádovából és a többi környékbeli városból pedig a velencei lagúna-világba menekült a lakosság, de a hun dúlás futó vihara után legtöbben visszatelepedtek régi városaikba.

489-ben a keleti gótok vették birtokukba Észak-Itáliát, akik Pannónia felől érkeztek, Nagy Theodorik vezetésével. Ekkor a velencei lagúnák szigetein már kisebb települések léteztek, melyek lakossága főleg sópárlással és halászattal foglalkozott. A természetes gazdálkodást folytató közösségeket katonai parancsnokok igazgatták. Ezen vezetőkhöz, a tribuni maritimihez írta Cassiodorus (485-578), Theodorik kancellárja a vízi fuvart kérő levelét, mely Velence legrégibb írásbeli dokumentuma.

550-ben, a gótok uralmát a Keletrómai Birodalom váltotta fel, mikor is a bizánci császár Ravennából irányította Itáliát.

568-ban minden addiginál súlyosabb megpróbáltatás várt Veneto vidékére, mikor a longobárdok a hunokat is felülmúló pusztítással vették birtokukba a tartományt, és valójában ekkor kezdődött meg igazán a kulturált városi lakosság menekülése a lagúnák közé: Torcello szigetére, Caorléba, Gradoba.

Padova jómódú patríciusai és környezetük a velencei lagúnákba költöztek, főleg Malamoccóba, Chioggiába és Jesolóba, ahová a longobárdok már nem tudtak benyomulni s így továbbra is bizánci fennhatóság alatt maradt, Észak-Itália viszont tartósan lombard birodalommá vált.
Ekkor már nem volt visszaút, de a szívós, kitartó emberek, akik képesek voltak alkalmazkodni a vízi élethez és összetartottak, végül győzedelmeskedtek a mostoha természeti körülmények felett. Ennek a közösségnek legfőbb terméke és egyben a valutája a só volt. Mivel az ellenséges  lombard szárazföld el volt előlük zárva, kialakult a lagúna-világ bárkaforgalma az Adria, elsősorban  a Bizánci Birodalom és Ravenna felé. A 600-700 körüli időszakban már viruló városkák alakultak ki a tengeri Venetiaban.
A viszontagságos életű tengeri népek mélyen vallásos érzületűek voltak, így egyszerű de szép bazilikák is épültek, mint pl. Jesolóban.

A tengeri Venetia önálló államként való léte 697-től számítható, amikor az addig Istriából kormányzott Comune Venetiorum különálló tartománnyá vált, melyet a császár által kinevezett vezér, a doge (dózse) igazgatott. A lagúnában letelepedett gazdag városi patríciusok, akiket elkísértek híveik, klienseik és egész háznépük, fokozatosan átvették a politikai vezetést s mivel a központtól e távoli területen a bizánci császárság befolyása egyre csökkent, a lagúna-városok vezető rétegeinek, a nép támogatásával, sikerült elérnie, hogy  a maguk köréből válasszanak dózsét.

Ezt az is elősegítette, hogy az új frank birodalom, Kis Pipin, majd Nagy Károly alatt megverte a longobárdokat, a bizánciakat pedig kiűzte Ravennából. Csakhogy a frankok nagy nyomást gyakoroltak Venetóra s benyomultak néhány, a szárazföldhöz közel álló városba is. Ekkoriban a szárazföld széléről a lakosság kezdett áttelepülni a távolabbi lagúna-szigetekre.

804-ben a dózse a Lídóra költözött, de Pipin a Chioggia felőli keskeny szoroson ide is benyomult. Bár a bárkáit megsemmisítették, a dózse belátta, hogy a Lido sem biztonságos, ezért 810-ben a lagúna közepén levő Rialto-szigetre helyezte át a székhelyét.
Ekkor, Angelo Partecipazio vezetésével, maroknyi ember átköltözött a mai Velence területére, majd a lagúna-városok lakói egyre nagyobb tömegben követték őket, mégpedig úgy, hogy magukkal vitték még a köveket is, amiből a házaik épültek.

A maguk mögött hagyott, egykor viruló városok fokozatosan elmocsarasodtak, hogy ma már nyomuk sem látható. A nép, minden gazdagságával együtt a Rialto szigetcsoportra tömörült, mely ettől kezdve Urbs Venetorum, vagyis Venetia néven ismert.