Firenze történelme

A mai Firenze város területe, a régészeti leletek tanúsága szerint, már három évezreddel ezelőtt is lakott volt. Ott, ahol a Mugnone és az Arno összefolyik, kora vaskori településre bukkantak, mely az un. Villanova kultúrához tartozó nép települése vilt. A mai Piazza della Repubblicánál találtak rá e település hamvasztásos temetőjére. A következő évezred második feléből viszont nincsenek biztos adatok e népcsoport további sorsáról és a későbbi Firenze területének lakóiról. A Firenze közvetlen környékén élő népekről viszont már több tudott.
Az i.e. VIII-VII, században a mai városközponttól 6 km-re fekvő Fiesole helyén etruszk város állt.

Az etruszkok Közép-Itália, az régi Etrória lakóiról viszonylag még kevés tudott. Kisázsiából vándoroltak Itáliába, ahol általában hegyre épített, erődített városaik voltak, közelükben jól kiépített temetőkkel, melyek korunkban adatokkal szolgálnak a kutatóknak. Fiesole területén az egykori etruszk vár a mai San Francesco-templom és kolostor helyén állt. A nagy kőtömbökből épült védőfalak néhol még ma is fellelhetők. Etruszk kori hamvasztásos temető urnasírjaira találtak az Arno bal partján, a mai Ponte Vecchio hídfőjétől néhány száz lépésre is.

Az i.e. III-II. századtól kezdve a rómaiak sorra meghódították az etruszk városokat. Kiváló stratégákként, elsőként a főbb útvonalakat s azok csomópontjait szállták meg, így már a fiesolei fellegvár meghódítása előtt ellenőrzésük alá kerítették a mai Ponte Vecchio helyén létező ősi átkelőhelyet.

Fiesole már Sulla idején, az i.e. I. sz. elején római kézre került, s az Arno partján, a mai Firenze területén, i.e. 59-ben kialakult egy római település. Iulius Caesar kiszolgált katonái itt új várost alapítottak, melyet a cvastra követelményeinek megfelelően, az általuk megszokott római katonai tábor hagyományos négyszögletes formájában alakítottak ki. A decumanus maximus a mai via del Corso, a via degli Speziali és a via Strozzi vonalát követte, mig a cardo a piazza San Giovanni, a via Roma és a via Calimala közé ékelődött.

Az utak találkozásánál volt a Forum, mely ma is jelentős szabad terület, a Piazza della Repubblica, ahol a polgárok ügyes-bajos dolgaikat intézték. Itt emelkedett a hivatalos államvallás fő temploma, a Capitolium. A teret szép középületek, oszlopcsarnokok szegélyezték. Az antik római városok szokásos nagy középületei közül itt is létezett amfiteátrum, színház és közfürdő. Mindebből ma már alig látható valami a helyén. A Régészeti Múzeumban viszont még őriznek néhány kőfaragványt, oszloptöredéket, a régi ragyogás bizonyságait. E colonia rangú, azaz közigazgatásilag a legmagasabb fokon álló város a Florentia nevet nyerte.

A szájhagyomány szerint a város az állítólagos Fiorinus etruszk királyról kapta a nevét, akit az Arno virágos partján temettek el. Más hagyomány szerint az Arno elfolyó, vagyis fluens habjairól nyerte. Az is meglehet, hogy az itt letelepedők adták a helynek a "virágzó" nevet, a reményben, hogy városuk felvirágozzék. A legelterjedtebb monda szerint azonban a város az Arno  liliomos partja virágos mezejéről lett elnevezve. A liliom máig Firenze címere és emblémája.

Az ókori Firenze védőistene Mars volt. A hadisten ősi szobrát Dante még látta a Ponte Vecchiónál, de az Arno egyik XVI. századi áradása elmosta. Korábban a Battisterio nyolcszögű épületéről feltételezték, hogy az egy antik Mars-szentély alapjára épült, de a későbbi kutatások ezt nem igazolják. A római kort tehát szerény emlékanyag képviseli Firenzében. A kereszténység már a III. sz. közepén elterjedt Firenzében, de írásos dokumentum csak 313-ból őrzi egy itteni püspök nevét.

Firenzét, a barbárok bejövetelével, 405-ben először Radagaisusu osztrogótjai vették ostrom alá, kíméletlenül kiofosztva a környéket. A várossal szemben viszont tehetetlenek maradtak: a védő csapatok,  Stilicone vezetésével megsemmisítő győzelmet arattak a támadók fölött.

539-ben a bizánciak szállták meg a várost, majd 541-ben a bizánciakat a gótok követték. 570-ben a longobárdok idején Firenzének sikerült megőriznie bizonys fokú autonómiát, ám a frank megszállás idején mind területe, mind lakossága száma csökkent.

Az 1000. év körül Firenze fellendült és a belső viszályok és háborúk ellenére több évszázadon át töretlenül tartott a virágzása. Ekkoriban új fallal vették körül a várost, sorra épültek az új templomok, középületek.

A XI. századtól kezdve a gazdag firenzei kereskedő- és bankár-családok egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A város előkelőségei különböző hatalmi csoportosulásokba, szövetségekbe tömörültek. A régi firenzei történetírók "a tornyok társasága", azaz Societa dei torri koraként említik. A név abból ered, hogy annak idején minden tehetősebb család háza fölfelé, torony formára pült. Ennek oka, hogy részben a város falai gyűrűjében már nem volt több hely a vízszintes építkezésre, részben pedig e firenzei "toronyházak" mindegyike valóságos kis erőd volt, mely megvédte a családot a pártvillongások, viszályok esetén. Érdekes, hogy az egymással szomszédos baráti vagy szövetséges családok szükség esetén szétszedhető fahíddal kötötték össze tornyaikat, egységes védelmi rendszert alakítva ki.

E torony-házakból mára már kevés maradt fenn, de a Firenzéhez közel fekvő San Gimignano városkában a középkori toronyházak jó része épen maradt, kedvelt idegenforgalmi hellyé változtatva ezzal a helységet.

Az anyagi jólét mellett Firenzében felvirágzott a művészet is, az irodalom, a kereskedelem különböző ágazatai. 1183-ban a város hivatalosan is szabad komunnává alakul, jóllehet már addig is élt e szabadságával. A vallásos világnézet számtalan megnyilvánulása döntőn befolyásolta a város gazdasági-kulturális életét. Ebben az időben kezdődtek a pápához hű guelfek és a császárpárti ghibellinek közti összetűzések, melyek a város megbomlásához vezettek s majd csak 1268-ban szűntek meg. A társadalmi-politikai helyzet ingatagsága azonban nem akadályozta a művészetek és az irodalom feljődését, mely példátlan eredményeket ért el: ekkorra esik Dante, Giotto, Arnolfi di Cambio munkásságának java, valamint a "dolce stil nuovo" megszületése.

A XV. században Firenze még mindig emelkedő tendenciát mutatott: a kereskedelemben rendkívüli jelentőségre tett szert, de még ennél is fontosabb, hogy az itáliai, sőt, rövid időn belül az európai kultúra bölcsőjévé vált.  Firenze hatalmasai, a Pitti, a Frescobaldi, a Strozzi az Albizi és más család, egymással versengve törekedtek megszerezni városukban az elsőséget.

A versengésben végül is, a befolyásos bankár-család, a Mediciek kerekedtek felül. I Cosimo nemzetségfővel kezdődően, akit később az Öregnek, Cosimo il Vecchionak is neveznek, a Medici család egész a XVIII. sz. első feléig kormányozta a várost. Firenze a Mediciek hatalma idején vált a humanizmus és a reneszánsz központjává. Tekintélyét olyan művészek fémjelzik mint Leonardo da Vinci és Michelangelo. Kétségtelen, hogy Firenze fénykora erre az időszakra tehető.

1737-ben a Lotharingiai-dinasztia váltotta fel a Medici-családot. Képviselői tovább vitték a Mediciek bölcs kormányzási elveit. Uralkodásukra a mérsékelt liberalizmus volt jellemző. Kulturális szempontból viszont lassanként alábbhagyott a virágzás, a város fokozatosan hanyatlásnak indult.

1880-ban, a Risorgimento korában Toszkanát népszavazással az Olasz Köztársasághoz csatolták s így Firenze az újonnan született nemzet fővárosává lett, igaz, csak átmenetileg. Napjainkban Firenze a művészetek városa, melyet minden művészettörténet iránt érdeklődőnek meg kellene ismernie.